Pákozdi Judittal, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület tiszteletbeli elnökével, alapító-társammal, aki 2009-2016 között az elnökünk is volt, 2019. szeptember 14-én, a klubdélutánunk előtt beszélgettem a Böszörményi út forgatagában. A moldvai magyarok iránti elkötelezettség köt össze bennünket a kezdetektől. Megkérdeztem őt: Miért jó keresztszülőnek lenni, és miért szeretjük a moldvai magyarokat? Mik a legkedvesebb moldvai emlékei?
A moldvai magyarokról nagy tisztelettel beszélt: „Valami hihetetlen, amilyen kitartással, nagy magányra ítélve, de valami belső békességgel őrizték évszázadokon keresztül nemcsak a különleges nyelvjárásukat, hanem a viseletüket, a zenéjüket, a dalaikat, a szokásaikat, a hitüket, a konyhájukat. Aki ezt közelről látja, azt megérinti. Emellett nem lehet úgy elmenni, hogy az ember ne érezze, hogy nagyon komoly kötelességünk van mindnyájunknak, a magyarságnak, a csángómagyarokkal szemben.” Büszkén szólt rólunk és a keresztszülőtársakról is: „A Keresztszülő Egyesület a világon páratlan mozgalom! Nem is hallottam hasonlóról. A moldvai magyar oktatás első évtizedében a keresztszülő-mozgalomnak nagyon nagy jelentősége volt, anyagilag is, mert akkor itt a hazai magyarság és a magyar állam még nem ismerte fel, hogy milyen nagy szükség lenne a csángómagyarok megmaradását támogatni. Hála Istennek, ez mára már változott... Nagyon büszke vagyok arra, hogy ez a mozgalom működött, és büszke vagyok a keresztszülőtársaimra is, akik önzetlenül, odaadóan, végtelenül sok szeretettel, mindenféle személyes érdek nélkül tartották a kapcsolatokat. Abban is biztos vagyok, hogy ennek hosszú távon is lesz jelentősége. Remélem, hogy lesznek még sokáig keresztszülők, akik {ezután is} hozzájárulnak ahhoz, hogy a hazai magyarság megismerje a csángómagyarokat, érezze, hogy milyen felelőssége van, … segítse a megmaradásukat, amit én szívből kívánok és remélek.”
Kedves Judit! Mindnyájunk nevében köszönöm a mai beszélgetést, az alábbi vallomásodat és a hűségedet. Köszönjük a kiadványaink szerkesztését, főként a Naputánjáró és a Hírlevél számainak az összeállítását, szerkesztését, amelyekkel folyamatosan hírt tudunk adni a világnak a moldvai magyarokról és a tevékenységünkről. Mindnyájunk nevében kívánok Neked jó egészséget és további sikeres munkálkodást a moldvai magyarokért és a családod, unokáid körében is.
Albertné Révay Rita
Pákozdi Judit, tiszteletbeli elnök vallomása:
Életem utóbbi évtizedeit a csángómagyarokkal való találkozásom határozta meg, s noha tudatosan kerestem a hozzájuk vezető utat, végig úgy éreztem közben angyalok fogják a kezemet. Azt, hogy megismerhettem sorsukat, múltjukat, hagyományaikat, közelről belepillanthattam a mindennapjaikba, isteni adománynak tekintem.
Minél közelebbről megismertem, annál mélyebb tiszteletet éreztem a csángómagyarság iránt. Meggyőződésem, hogy a hit, türelem, csöndes kitartás, erő, amellyel századokon át, a kilátástalanság éveiben is képesek voltak megmaradni, megtartja őket a jövő számára. Őszintén remélem, hogy az anyaországi magyarok utóbbi években feléjük kinyújtott segítő keze is fogódzót jelent ebben számukra. Ez a legnagyobb kívánságom, ebben hiszek sok száz keresztszülőtársammal együtt, ezért csatlakoztam az alakuló keresztszülő mozgalomhoz már a legelején.
A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarok Egyesület alapító tagja vagyok, s nyolc éven át, 2016-ig az elnöke is voltam, közben évekig egy lábnyiki kislány keresztszülője.
Szeretettel gondolok arra a hosszú időre, amit az egyesület munkatársai, a keresztszülők, a csángómagyar emberek, tanárok, gyerekek között tölthettem. Tiszta szívvel igyekeztem tenni értük, s ugyan nem voltak gond nélküliek ezek az évek, az örömök mindig felülírták a nehézségeket. Tapasztaltam, hogy lassan, sok-sok buktatón keresztül vezet az út, de mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy a csángómagyarok sorsa és a moldvai magyar oktatás ügye jó irányban halad, s ebben szerepe volt, van a keresztszülők anyagi és lelki támogatásának.
Több mint 30 éve, mint újságíró, találkoztam először a Baranya megyei Egyházaskozáron élő csángómagyarokkal, majd bejártam Gyimes és Moldva falvait, ott és akkor érintett meg a csángómagyar lét karizmája, s a felismerés, hogy e népcsoport fogyása, elvándorlása, asszimilációja felgyorsult. Újságíróként, lapszerkesztőként (30 évig voltam a Magyar konyha gasztronómiai magazin munkatársa, majd főszerkesztője) a magyar hagyományok, szokások, többek között konyhánk megőrzéséért, értékeinek elismeréséért, családösszetartó, nemzetmegtartó erejének tudatosításáért dolgoztam. Bejártam Kárpátalja falvait is, és ezeknek a gyűjtő utaknak az eredményeként látott napvilágot a „Kárpátaljai kóstoló” című receptkötet. Ezen az úton haladva, tudatosan jutottam el a csángómagyarokhoz, hogy a magam eszközeivel hagyományaik egy kicsiny, de meghatározó részének megőrzését szolgáljam. Évekig jártam a csángó falvakat, és az asszonyoktól gyűjtöttem a még fellelhető moldvai csángó recepteket, amelyeket soha senki nem jegyzett fel írásban, hogy azután a pusztinai Nyisztor Tinka etnográfussal, az étkezési hagyományok kutatójával összefogva, könyvvé szerkesszem. A kötet Csángó galuska címmel 2010-ben meg is jelent annak a kis kiadónak a gondozásában, amelyet magánvállalkozásban működtetek. A könyv azóta már negyedik kiadását is megérte, s remélem, a csángómagyarság életének dokumentumai között nyomot hagy.
Az írás, könyvkiadás, lapszerkesztés iránti szerelmem a keresztszülő-mozgalom idejét is végigkísérte. Kezdetektől mind a mai napig részt veszek a KEMCSE honlapjának, a Naputánjáró újságnak és a Hírlevélnek megjelentetésében, mint szerkesztő, és a csángó témájú könyvek kiadásában, mint kiadó. Így a Csángómagyar legendák -Moldvai magyar mondák és történetek című gyűjteményes kötet, és az Apa és fia csángómagyar paraszti önéletírások megjelentetését is a kiadóm vállalta, hasznát nagyrészt az Egyesület támogatására fordítottam.
Hiszem, mindig is hittem, - a kételkedőkkel szemben is -, hogy minden jó szónak, leírt sornak, személyes találkozásnak, támogató gesztusnak, a legcsekélyebb adománynak is jelentősége van a csángómagyarok megmaradásának útján. Ez az, amit évszázadokon keresztül elmulasztottunk, s pótolni, így megkésve is, kötelességünk.
